Jó pár évvel ezelőtt Krkről komppal át lehetett jutni Rabra. Nekiláttam itt is stoppolni, de az a benyomásom kelt, hogy a horvátok nem igazán szeretnek felvenni. Állandóan külföldiek, de legfőképp olaszok vettek fel. Sőt akadt egy olyan olasz házaspár, aki harmadszorra is megállt nekem. Rab főútja mentén igazán elképesztő látványosságot nem találtam, bár érdemes lett volna felkeresni a ritka számba menő homokos partját, illetve a különleges sziklaképződményeit.
Magányomban eljutottam egy olyan állapotba, amikor igazán nem érdekelt semmi, csak élveztem a létet és azt, hogy egy olyan helyen vagyok, ahol igazán jó létezni. A buszmegállóban az hidegen hagyott, hogy megállt a busz, leszálltak és továbbindult. Elrobogott a lehetőségem. Nem sokra rá nekiálltam stoppolni és szinte rögtön megállt mellettem egy zöldessárga furgon, aminek a kormányán utazott egy törpe kutya és szüntelen ugatással fogadott. Nem beszéltünk közös nyelvet, de míg átkeltünk a szárazföldre, majd mikor Pag szigetén hajtottunk, kiderült, hogy a bosnyák háború hőse, mivel napokon keresztül nem volt más dolga, mint a fegyverével folyamatosan lőni az ellenséget. Nem kevés találattal. De szóba került a vállról indítható rakéta, az aknák kerülgetése is…
Már jó ideje feltűnt, hogy jóval túllépjük a sebességhatárokat. Egyszer csak veszettül elkezdett ugatni a kutya, ő már távolról kiszúrta a rendőröket. Megállítottak. Őrült üvöltés a katona és a rendőr részéről is, vajon mi történhet? A kerekek csikorogtak, amikor a veszekedés a tetőfokára hágott, vajon megléptünk a rendőrök elől? Nem derült ki, de ezek után még inkább süvítettünk, ami a csövön kifért. Kezdtem már félni, mivel előzések alkalmával a pilótám már nem törődött a szembejövő autókkal. Az ő szabadság érzése keveredett a halálfélelmemmel, amikor autók között elhúztunk, hajszálon múlott minden malőrnél, hogy balesetet ne okozzon. Egyszer megállt, már nyitottam is az ajtót és elköszöntem…
Utólag persze óriási élménynek tűnik még ma is. De alakulhatott volna úgy is, hogy nagyon szomorú vége lett volna. Köszönöm, hogy megúsztam és így alakult a történet vége! Egy stopnál mindig nézzük meg, hogy kihez szállunk be és milyen állapotban van az autó. Mindig van olyan helyzet, amikor nemet mondhatunk! Ne habozzunk! Ott álltam Zadarban, már csak haza kellene jutni?! De az majd egy következő történet lesz…
A sorozat ezzel véget ért, ha máshogy alakítanád a Self Seriest, visszatérhetsz az elejére (kattints a táblára):
