1944. június 6-án a Harmadik Birodalom Führere a berchtesgadeni nyaralójában átaludta a délelőttöt, ugyanis utasításának megfelelően nem ébreszthették fel. Alapos indokuk lett volna, mivel a szövetséges invázió megindult, hogy Normandiában partra szálljon. A Norvégiától Spanyolországig húzódó Atlanti fal parancsnoka, Erwin Rommel pedig a felesége születésnapját ünnepelte Ulmban. Közben éjjel már ejtőernyősök lepték el az eget, hajnali öt felé pedig megjelentek az első hadihajók a tengerparton…
Az aprólékos tervezés során a szövetségesek arra az álláspontra jutottak, hogy nem a leginkább kézenfekvő területen, Calais környékén, hanem Normandiában lépnek partra. A nevezetességektől hemzsegő Párizstól >Bővebben>>> nyugatra fekvő Le Havre és Cherbourg között elterülő homokos partszakasz nagyjából nyolcvan kilométer hosszú, ahol az öt partszakaszt jelöltek ki, kódnevükön Utah, Omaha, Gold, Juno és Sword >Térkép>>>.
A szövetségesek éjfél után nem sokkal három légi szállítású hadosztályt dobtak le a tervezett partraszállási övezet két szárnyán. Az ejtőernyősök elfoglalták a kijelölt magaslatokat, hidakat, töltéseket és ütegeket. Hajnali öt óra körül a több mint hatezer hajóból álló flotta felsorakozott Normandia előtt, majd a hajóágyúk lőni kezdték a parti védműveket, a brit, kanadai és amerikai katonák pedig elindultak a partraszálló járművekkel.
Az időpont választása június 5-7. közötti időszakra esett, mivel ekkor volt megfelelő a fényviszony és az árapály mértéke. Az expedíciós haderők parancsnoka, Dwight D. Eisenhower 5-ét választotta, de a vihar miatti erős hullámzás miatt ezt elhalasztották egy nappal. A haditengerészet felvonulása, a Neptun-hadművelet több mint hatezer vízi járművel számolt, ezek közül a kétéltűek gyakran nem érték el a partot, mert aknára futottak vagy találatot kaptak és elsüllyedtek. Sok katona belefulladt a mély vízbe a felszerelés súlya miatt vagy a helytelen mentőmellény által, másokat pedig lekaszáltak az ellenséges géppuskák. A szövetséges légierő 12 ezer harci repülőt vont össze, az első hullámban 822 db Douglas C–47-es repülőgép indult Nagy Britanniából, fedélzetén összesen nagyjából 13 ezer amerikai és 5250 brit ejtőernyőssel. Őket további négyezren követték vitorlázó Horsa és Waco >Bővebben>>> repülőgépeken.
A Sword partszakasz melletti Merville üteg (Batterie de Merville) az egyik első célpont volt, amit a szövetséges erők megtámadták a partraszállás során. Az erőd négy 1,8 méter vastag betonacél lövegkazamatából áll, amelyeket a Todt szervezet épített. Mindegyiket az első világháborús, 100 mm-es Škoda tarackok védelmére tervezték, ami 8400 méteres hatótávolsággal rendelkezett. Erwin Rommel tábornagy 1944. március 6-án tett látogatása során gyorsabb munkára utasította az építőket, így 1944 májusára elkészült az utolsó két bunker is. Az üteget egy 20 mm-es légelhárító ágyú és több géppuska védte tizenöt lövegállásban, az egészet 4,6 m mélységben szögesdrót akadállyal vették körül, 91 m szélességben még aknamező szolgált külső határaként és az utolsó akadály egy tankelhárító árok volt.
A RAF bombázása teljesen célt tévesztett, a gépek túlságosan délre dobták le bombáikat, kevés kárt okozva. Hajnali 2:50-kor a fent látható Douglas C-47-ről ledobott 600 katonából csak 150 érkezett meg, akiknek a fele elesett a bevetés alatt, de a lövegeket sikerült hatástalanítaniuk. Még ezen a napon a németek ismét elfoglalták az üteget és végül csak augusztus 17-én este került a szövetségesek kezébe.
A Tonga hadművelet további céljaként a brit 6. légideszant-hadosztálynak Horsa vitorlázórepülőkkel el kellett foglalnia az Orne-folyó és a Caen-csatorna hídjait. A földet érés után viszonylag flottul ment a művelet, mivel a hidat tizenöt percen belül biztosították, csak néhány áldozat árán. A felnyitható Bénouville-i hidat később keresztelték át a felszabadító erők vállapja után Pegasus hídnak, ami ma már háborús emlékmű a közeli Ranvilleben található múzeumban.
A Gold partszakaszon azt a célt tűzték ki, hogy biztosítsák a tengerpartot, nyugatabbra foglalják el Arromanches-les-Bains és Port-en-Bessin kikötőtőket, valamint a beljebb fekvő nagyvárost, Bayeux-t. A parton a tengeri bombázás 05:30-kor kezdődött, LCT és LCA kétéltűekkel a partraszállás pedig 07:25-kor indult meg. Nehezítette a dolgukat, hogy a támogatásukra induló kétéltű harckocsik késtek és nyolc el sem érte a partot. Ennek ellenére a délelőtt közepére sikerült átjutniuk az első német állásokon, majd kora este elérték Bayeux külvárosát.
Nem volt elég elfoglalni a partokat, biztosítani kellett az utánpótlást a további harcokhoz, ezért már évekkel előtte elkezdték tervezni a szállítható dokkokat (fedőneve Mulberry) és a tenger alatti olajvezetéket (Pluto). Emellett begyűjtötték a hullámtörőként (Gooseberry) elsüllyeszteni tervezett, több kilométer hosszúságú hajóhadat. A két előre gyártott Mulberry kikötő egy részét átvontatták a La Manche csatornán Dél-Angliából és az Omaha Beachen (Mulberry A), valamint a Gold Beachen (Mulberry B) Arromanches-sur-Mernél helyezték üzembe. Az A súlyos károkat szenvedett a június 19-i vihar során, így helyrehozhatatlannak ítélték. A B kikötőben, Port Winstonban 213 db Phoenix hullámtörő vasbeton keszont telepítettek és légelhárító lövegekkel és légvédelmi léggömbökkel látták el.
A Whale egységekből álló pontonhidaknak az volt a céljuk, hogy a járművek, a katonák és felszerelések eljussanak a Spud mólókról a tengerpartra. A Whale elkészültével jött a következő feladat, hogy átvontassák őket Normandiába és Beetle pontonokra szereljék azokat. Június 18-án 4 db Phoenix keszon és 23 db Whale indult útnak Angliából, de az időjárás romlott és 11 db Whale elveszett a tengeri úton. Végül sikeresen megépült a Mulberry B és több hónapon keresztül szolgálta a szövetségesek megfelelő ellátását az előrenyomuláshoz. A második világháború után számos Whale-t használtak hidak létrehozására vagy javítására Normandiában. Az alábbi képen látható még Bernard Montgomery, a szövetségesek szárazföldi csapatainak parancsnoka, aki a partraszállás kezdetétől július végéig Eisenhower irányítása alá került.
A Gold és az Omaha beach közötti Longues-sur-Mer üteg négy Regelbau M272 típusú bunkerből áll, ami két méter vastag vasbeton falú. A 180 fős helyőrségű kazamaták előtt 300 méterrel, a parti szikla szélén a Regelbau M262A típusú tűzvezető állás irányította a tüzüket. A D-nap előtti 1500 bombatalálat nem tudta likvidálni, mindösszesen a földalatti elektromos vezetékeit vágta el, így romlott a célzási pontossága. A D-napon a 4 db 150 mm-es, 20 km hatótávolságú haditengerészeti lövegeket az Ajax és az Argonaut cirkálók 179 lövéssel sem tudták teljesen hatástalanítani. A negyedik ágyú délutánig még szakaszosan lőtt, de helyőrsége június 7-én megadta magát. A partraszállás története ezzel nem ér véget, tovább a II. részre >>>.
Ha már Normandiában járunk, Párizsba mindenképpen nézzük meg, hogy a németek mit védtek annyira és a szövetségesek miért akarták úgy visszafoglalni >>>.
Ha tetszett a cikk, klikkelj a jobb felső sarokban lévő KÖVETÉS gombra vagy kövesd az Utazás Európába facebook oldalát:
További extra fotókért klikkelj ide:
