Észak-Franciaországban autózva igencsak tanácsolt a sebességhatárokat betartani, mivel rengeteg traffipaxot helyeztek ki és nem szégyenlősek egy csekély kis sebességtúllépésért is küldeni utánunk a büntetést. Fleury-devant-Douaumont helységtábla után is lassítottunk, viszont csak a fenyőfák végtelenjét láttuk, mivel több mint száz éve egyetlen egy ház sem áll már, egyszerűen letarolta az első világháború, kilenc más településsel együtt. Fleury máig bejegyzett település, nulla lélekszámmal. Az I. világháború előzményeiért kattints >>> a Nyugaton a helyzet megváltozott c. korábbi cikkre!
A verduni csata az első világháború egyik ütközete volt a nyugati fronton a német és a francia hadsereg között 1916. február 21-től december 18-ig. Védműveit a franciák 1885-ben kezdték felújítani, de 1913-ig újabb betonnal és páncéllal erősített erődövet építettek. A hadszíntér felé menetelő franciák először a csatazajt hallották meg, amely egy éjjel-nappal dolgozó kovácsműhelyre emlékeztetett. A levegőben annyi korom, füst és hamu úszott, hogy megszűrte, elszürkítette a napfényt. A harcok teljesen átalakították a táj képét, mivel erdők, teljes falvak, utak tűntek el, a föld felszínét mindenütt gránáttölcsérek borították. Philippe Pétain tábornokra bízták a csata irányítását, aki a II. világháború alatt fegyverszüneti megállapodást kötött a náci Németországgal és 1940–1944 között a Vichy-Franciaország köztársasági elnöke lett. Már a harcok elején egy német gyalogosszázad különösebb harc nélkül birtokba vette az Douaumont-erődöt, a világ egyik legnagyobb ilyen jellegű létesítményét, ahol Charles de Gaulle százados is fogságba esett.
A Meuse jobb partján, egy viszonylag kicsi területen, a Douaumont-tól délre eső részen, a halál négyszögében folytak a főbb harcok, ahol a frontot a támadások és ellentámadások előre-hátra mozgása jellemezte. A német támadó hadműveletek során a később híressé vált Erich von Mansteint századosként, Friedrich Paulust pedig főhadnagyként vetették be. Június 22-én este a német tüzérség bombázni kezdte a francia ütegeket az említett Fleurynél, ahol ma a Mémorial de Verdun áll a lenyűgöző kiállításával. Itt vetették be először a németek az új fegyverüket, a foszgéngránátot, ami a tüdőben bomlik le és ott halálos tüdővizenyőt okoz. Október 24-én a franciák vasúti 400mm-es ágyúkból lőtték ki a 900 kg-os lövedékeket, majd átgázoltak a német vonalakon és végül visszafoglalták a Douaumont-ot >klikk az alábbi fotóra>>>. December 15. reggelén az erődből lerohanták a német vonalakat, amelyeket már hat napja lőttek a francia ágyúk, így a németek szinte mindenütt visszaszorultak februári állásaikba és a csata ezzel véget ért.
Az egész harcmezőt rettenetes szag ülte meg, amely a szanaszét heverő, oszló holttestekből áradt. Temetésre nem volt lehetőség, ezért a franciák csak becsavarták a halottat egy ponyvába és belökték egy kráterbe, de a lövészárkok falaiból is testrészek bukkantak elő. A rothadó holttestek miatt a környezet olyan mérgező volt, hogy még egy kisebb sérülésbe is bele lehetett halni. A szörnyű bűzt növelte, hogy nem voltak latrinák, a katonák, akiket általában vérhas gyötört, ott könnyítettek magukon, ahol a szükség érte őket. Az árok olykor alig volt jobban kivehető, mint egy ösvény a bombatölcsérek között, amelyek megteltek vízzel. Ha a sötétben egy katona belecsúszott egy ilyen kráterbe, az nagy eséllyel belefulladt a koszos és mérgező szennyvízbe. Az első világháborúban a senki földje gyakran 10 métertől több száz méter szélességig terjedt holdbéli tájjá vált. Mindkét oldalon géppuskákkal, aknavetőkkel, tüzérséggel védve, gyakran fel nem robbant lövedékekkel, kezdetleges taposóaknákkal, szögesdróttal átszőtt kráterek tarkítottak, amibe holttestek, emberi maradványok és a sebesült katonák keveredtek bele.
Verdunt Bar-Le-Duc városával összekötő Szent út az utánpótlás vonala volt, mivel rajta keresztül érkezett az erősítés és az ellátmány. A forgalom júniusban érte el csúcsát a Voie Sacrée-n, amikor annyi teherautó állt a csata szolgálatában, hogy 14 másodpercenként követték egymást. Az út olyan megterhelésnek volt kitéve, hogy a közelben kőbányákat kellett nyitni zúzott kő kitermelésére. A járműállomány 3.500 Berliet és Renault teherautóból, valamint 800 mentőautóból állt, ami nagyrészt Ford T-modell volt. Minden lerobbant járművet azonnal az árokba löktek, hogy ne zavarják a forgalmat. A Szent úton ma is végigmehetünk, de már leaszfaltozták, amit 2006-ban átszámozták D1916-ra, utalva a csata évére.
Franciaország egyes részein az első világháború soha nem ért véget, ezek a Vörös zónák (Zones rouge), az egykori csataterek világa, amelyet a háború annyira kilyuggatott és szennyezett, hogy több mint egy évszázaddal az ellenségeskedés vége után is alkalmatlanok maradtak arra, hogy éljenek vagy akár gazdálkodjanak rajta. A Vörös zóna egy 1200 négyzetkilométeres terület láncolata Északkelet- Franciaországban, amelyet a francia kormány elkülönített az első világháború után és nagyrészt fekete fenyővel ültetett be. A zónát közvetlenül a háború után a következőképpen határozták meg: "Teljesen elpusztult. Az ingatlanokban keletkezett kár: 100%. A mezőgazdaságban okozott kár: 100%. Lehetetlen tisztítani. Emberélet lehetetlen". A zónát hatalmas mennyiségű emberi és állati maradvány, valamint több millió fel nem robbant lőszer (többek között gázlövedék) szennyezte, így a talajban kimutatható jelentős mennyiségű ólom, higany, klór, arzén, különféle veszélyes gázok és savak.
A szakértők arra figyelmeztetnek, hogy a gomba, a vadhús, sőt a korábbi vörös zónákban összegyűjtött fán főtt ételek is méregforrások lehetnek. Megállapítást nyert, hogy a Verdun környéki erdőkben kóborló vaddisznók mája abnormálisan magas ólmot tartalmaz. Az egyes francia borok viszonylag magas ólomszintje pedig az érlelő hordók faanyagától, a korábbi vörös zónákból származó tölgytől származhat. Franciaországban és Belgiumban minden évben megrendezik a „Vasszüret” néven ismert eseményt. A tavaszi ültetési és őszi szántási szezon során ilyenkor a fel nem robbant töltények, repeszek, szögesdrótok és golyók gyűjteményét láthatjuk az utak szélén. Kagyló formájú táblák jelzik, hová helyezhetik el a földművesek a feltárt lövedéket és a háborús maradványokat. A gazdák azonban még a Zone Rouge peremén sincsenek biztonságban, mivel nem telik el úgy év, hogy valaki ne hajtson át egy traktorral egy fel nem robbant lövedéken.
Egy amerikai repülőgép pilóta, James McConnell azt írta, hogy odafentről a csatatér „baljós, barna sáv volt, a meggyilkolt természet csíkja. Úgy tűnt, hogy egy másik világhoz tartozik. Az emberiség minden jelét elsöpörték. Az erdőket és utakat eltüntették, ahogy a krétát törlik le a tábláról.” A csata első hónapjaiban minden Nieuport francia gépre öt német Fokker jutott, amelyek olykor teljesen háborítatlanul irányították a német tüzérséget és a felderítés. Ez után alig tíz nap kellett ahhoz, hogy a francia légierő átvegye a légtér ellenőrzését a németektől és április közepére a francia gépek száma elérte mára 226-ot. Gyakran 10 méter távolságból lőtték ki egymást, de gyakori halálok volt az is, hogy nem kötötték be magukat és egyszerűen kiestek a gépből.
A mezőkből és erdőkből az évek alatt 130 ezer azonosítatlan, el nem temetett francia és német katona földi maradványa került elő, őket hantolták el a Douaumont-i Osszáriumban (Ossuaire de Douaumont). A csontházat a verduni püspök által vezetett bizottság emeltette hazai és nemzetközi adakozásból, amit 1932-ben nyitottak meg hivatalosan. A nemzetközi hagyományokkal ellentétben itt belépőjegyet szednek, a ledöbbentő csontokat viszont a külső ablakokon keresztül meg lehet tekinteni. Ehhez klikkelj az alábbi fotóra >>>, de felhívjuk a figyelmet a nyugalmat megzavaró jellegére!
A harctéri események nyomán nehéz megvonni a verduni ütközet mérlegét, hiszen abban sem a franciák, sem a németek céljai nem teljesültek. A közös veszteség azonban, mindegy melyik számot vesszük alapul, meghaladta a 700 ezret. A mai történetírás szerint Verdunnél nem lehet valódi győztest hirdetni. Becslések szerint körülbelül 60 millió lövedék zuhant le Verdun közelében 1916-ban a város feletti heves csaták során, ebből 15 millió nem robbant fel a becsapódáskor. Az összecsapás csaknem tíz hónapig tartott és a világ leghosszabb csatája volt. Egy másik szomorú rekordot is tart, egyetlen más ütközetben sem volt olyan magas a csatatér egy négyzetméterére eső halottak száma, mint Verdunnél. Ha tetszett a cikk, klikkelj a jobb felső sarokban lévő KÖVETÉS gombra vagy kövesd az Utazás Európába facebook oldalát:
További extra fotókért klikkelj ide:
…és hogy mi ez a sok pipacs? A pipacs az Emlékezés Napjának jelképe. 1918. november 11-én ért véget a világháború és már a következő évben a Brit Nemzetközösség országaiban ezt a napot hivatalos ünneppé nyilvánították. A külföldi frontokon valaha harcolt minden veterán, békefenntartó és valamennyi hős előtt tiszteleg a nemzetközösség azzal, hogy pipacsot viselnek a ruhájukon. Tisztelgésünk jeléül keressük is meg Claude Monet „elrejtett” Pipacsmező c. festményét >>>
